A régi Bécsben csak néhány árucikket lehetett a mai értelemben vett üzletekben megvásárolni. Például kelméket és gyapjú holmikat, melyeket az „árkádsorban” vagy a kereskedő bolthajtásos raktárában szerezték be. Az élelmiszert és élvezeti cikkeket ezzel szemben a szabad ég alatt felvert nyitott elárusító helyen kínálták. Az árut pultokra helyezték, és esténként lerámolták. A „pult” (németül: Bank) ill. „pultok” kifejezés egyébként a mai napig megőrződött a „bank” szóban, mely ma pénzintézetet jelent, és a húsos pultok kifejezésben.

Az ősrégi Kienmarkt-on  gyantás fenyő forgácsot adtak el a nincsteleneknek szegényes világítóeszköz gyanánt, a Kohlmarkt-on faszenet árusítottak, a Wildpretmarkt-on vadászaton elejtett állatokat. Sót a Salzgries-nél lévő „sósóktól” lehetett beszerezni, pékek portékájukat a Bäckerstrasse-n árusították. A tojás- és szárnyas árusok élelmiszereit valamint  az Eipeldauer-ek „disznóféleségei”-t  azonban a Duna túloldalán kínálták.

Bécs első török megszállása

A rendi jogokért folytatott küzdelem és az uralkodóház számtalan trónkövetelője melletti állásfoglalás növekvő feszültséget és zavargásokat gerjesztett a városban. Ezek következtében Bécs városának számos polgármestere végezte a vérpadon. E belső meghasonlottság közepette következett be Magyarországnak a török általi alávetése után a város első ostroma, melyet I. Szulejmán szultán vezényelt 1529. szeptember 27. és október 15. között. Bécs nem túl nagy erőt volt képes szembeállítani a kb. 150.000 török katonával, éppen csak mintegy 2.100 zsoldost és kb. 9.000 katonát valamint egy a 13. századból származó városfalat, melyet azóta egyszer sem újítottak fel.

Eddig és ne tovább: Bécs végül sikertelen megszállása I. Szulejmán szultán oszmán csapatai által (jobbra) az Oszmán Birodalom terjeszkedésének a végét jelezte

Bécs mint „ az Oszmán Birodalom elleni határváros” mégis sikeres állt ellen az ostromnak, és ezután megkapta a „kereszténység legerősebb erődje” jelzőt, mert az első ostrom után ezzé építették ki új védő övezet kialakításával. Az ily módon megerősített biztonság oltalmában, a központi hatóságok – Udvari Tanács, Udvari Kancellária és Udvari Haditanács – kiépítésével, melyek létrehozásának I. Ferdinánd 1527-ben látott neki, a város ötven évvel később megszerezte az elsőbbséget a cseh korona tartományainak igazgatásban, melyek lakosságának akkori számát négymillióra becsülik. A reformációs korszakban egyébként a bécsiek többsége protestáns lett. 1551-ben hívták meg Bécsbe a jezsuitákat. II. Rudolf alatt, aki 1576 és 1612 között uralkodott, indult be az ellenreformáció, tehát a protestánssá vált vidékek erőszakos, szisztematikus visszakatolizálása.

Ami a városképet illeti, még a 16. században is találkozunk olyan törekvésekkel, hogy  a nyilvános temetőket a külvárosokba helyezzék át. Részben a helyhiány következtében, másrészről a higénia egyre erősödő fontossága miatt. És ha már  itt tartunk: a lakosság még a 16. században is kizárólag a házi kútból  látta el magát vízzel. Vízvezetékről tanúskodó első bizonyítékunk az 1553. év körüli időkből származik. Ez a „hét kutas udvari vízvezeték” látta el a császári várat és a Belváros néhány egyéb épületét, sokkal később pedig egy közkutat a Margaretenplatz-on. Ez a vízvezeték szállította a vizet a mai 17. kerületből a Hoher Markt-nál lévő kútházig. 

Mindezen higiéniai erőfeszítések dacára Bécs ismételten a pestis áldozatává vált. Az 1678-ban kitört „fekete halál” iszonyú pusztítást végzett. Először az akkor még Bécs elővárosának számító „Leopolstadt”-ban tombolt a kór, melyet a hatóságok lekicsinyeltek és eltussoltak. 1679. júliusában azonban a „pestis szikrája” átugrott a városfalon. Korabeli beszámolók szerint 70.000 és 120.000 között van a számuk, viszont a fennmaradt halottkémi bizonyítványok szerint 8 000.

„Óh, jaj kedves Bécsem/ odavan minden!”

Abraham a Sancta Clara prédikátor 1680-ban ezt írta a „Mercks Wienn”-ben: ”Összességében egy utcácskát, egy utcát sem került el a száguldó halál. Bécsben és Bécs körül egész hónapon át mást sem láttunk, mint azt, hogy halottakat visznek, vonszolnak és temetnek.” A rémballada énekes, sípdudás és rögtönző rímfaragó („Der liebe Augustin”) erről így szól: ”Ünnep folyt itt napestig/Most pedig dúl a pestis, a pestis, a pestis!/ Ünnepel is nagyban a halál,/ az ünnepből ezt hagyva ránk!…/Óh, jaj kedves Bécsem/ odavan minden!”

Bécs még szinte le sem küzdte a pestist, amikor újabb próbatételre kényszerült. Bécs második török ostroma 1683-ban három hónapig tartott. A Kara Musztafa pasa nagyvezír vezényelte török hadsereg 300.000 embert vonultatott fel, de a pestis által megtizedelt Bécs ismét sikeresen védekezett. Köszönhető volt ez a jól megépített védműveknek, Rüdiger von Starhemberg gróf elszántságának, 11.000 katonájának, az 5.000 polgárőrnek és önkéntesnek valamint nem utolsó sorban annak, hogy időben érkezett meg Lengyelország királya, III. Sobieszki  vezetésével a 70.000 fős felmentő sereg.

Az ostrom befejeztével kezdetét vette egy építészeti fejlődés. A védművek helyreállításával párhuzamosan a város barokk külsőt öltött. Mindennek következtében megindult  Bécs fényes felemelkedése. Ekkor jött el az ideje az első bécsi kávéház megnyitásának. Megalapítójaként gyakran Georg Franz Kolschitzky nevét említik, de már régóta ismeretes, hogy pontatlan ez a megjelölés. Miután a kávét legkésőbb már 1645-ben ismerték Bécsben, az örmény Johannes Diodato 1685-ben nyitotta meg kiváltsága alapján az első ilyen helyet a városban. 1700-ban már négy polgári kávéfőző működött, valamennyien örmények vagy törökök. 1714-ig további hét kávéfőzőt vettek föl az iparűzők közé. A nagy fellendülés aztán a 18. század közepétől következett be.

A pestis többezer embert megölt, viszont egy halhatatlan alakot is adott: A "kedves Augustin" komédiás alakját (jobbra), mely ma azt a felfogást testesíti meg, hogy még szörnyű katasztrófákat is túl lehet élni humorral; a pestiskórház karanténjában (balra) azonban már jóval kevésbé szórakoztató állapotok uralkodtak

Újságok a kávéházban

Míg 1747-ben még csak összesen tizenegy koncessziót adtak ki, 1819-ben már 150 kávéház működött, száz évvel később pedig már 1202. A (Graben-t az 1. kerületi Goldschmiedgasse-val összekötő) Schlossergasse-i Kramer kávéháznak köszönhető, hogy a kávéház Bécs szellemi embereinek találkozóhelyévé vált, ahol 1720-tól olvasható volt Németország újságjainak és folyóiratainak többsége, nem különben a meglévő bécsi zsurnálok, mint például a világ legrégibb újságja, a „Wienerische Diarium” (Bécsi Napló), a mai Wiener Zeitung.